Baba

Karácsony van, valamikor a nyolcvanas évek elején és a nővérem mindjárt sírni fog. Hajni néniék jönnek vacsorára, Anya testvére és a férje. Minden évben ez a menetrend, hisz ők keresztanyuék, nekik nincs gyerekük, Anya szereti, ha velünk vannak. Ajándékot is hoznak, amit mindig a fa alá csempésznek, mintha az angyal hozta volna. Én szúrom ki először, odarohanok, egy gyönyörű, barna hajú baba, cipője is van, kék fodros ruhája és egy címke lóg a nyakában: Ágikáé. A nővérem kapta.

A baba pislogni is tudott hideg kék szemével, de akkor már rohant a nővérem, hogy elvegye tőlem, és a baba lába a kezembe marad. Én csak fogni akartam még egy kicsit, ő rántotta ki a kezemből, mégis én kapom a pofont, a nővérem sír, pedig ő a nagyobb. Mondom is neki, ez csak egy baba – és kalimpálok az idétlen műanyag lábbal. Apa próbálja visszailleszteni, de sajnos a nővérem olyat rántott rajta, hogy kiszakadt egy darab a lábból, amivel pont oda illeszkedett volna.

Azóta utálom a karácsonyokat és a babákat. Nekem soha nem lesz fenyőfám, amit nevetséges díszekkel aggatok tele, amikor majdani gyerekeim az apjukkal elmennek korcsolyázni, hogy aztán csodát várva kukucskáljanak be a nagyszoba ajtaján. Babát se kapnak, csak könyveket, sapkát és sálat, kirakóst.

Az iskolában lenéztem az osztálytársakat, akik januárban az új babáikkal dicsekedtek. És te milyet kaptál? – kérdezik kajánul, mert addigra a nővérem már telekürtölte az iskolát az esettel. Dedósoknak való a baba, nem elsősöknek!- mutogatom büszkén a könyvemet, borítóján egy nagy farkaskutya díszeleg, „A vadon szava”- ez a címe, én már folyékonyan olvasok, míg a többiek csak most rakosgatják össze a betűket.

Húsz évvel később megszületik a nővérem első kislánya, és azon veszem észre magam, hogy babákat nézek egy kirakatban. Először egy kicsi, aprócska gyönyörűséget viszek ajándékba, aztán egy nagyobbat, amelyik énekelni is tud, elárasztom a lakásukat minden születésnapon, karácsonykor, hisz én vagyok Marika keresztanyja. Később már a férjemmel együtt ülünk az asztaluknál, mert nálunk nincs karácsonyfa, nincs gyerek, úgyis mindig Ágiéknál vacsorázunk.

Aztán megszületik a nővérem második kislánya, a kicsi Hajnika, és én tudom, hogy még fel sem fog tudni állni a kiságyában, de már megkapja tőlem az első babáját, rágja boldogan a fejét, ő még nem kaphat hajas babát, azt majd később. Minden alkalomra babát veszek nekik, egyformát, nehogy összevesszenek, szebbnél szebbeket rendelek, van már porcelánból is, a nővérem hagyja, egy zsákba gyűjti őket a padláson, később elajándékozza az árvaháznak.

Az ötödik beültetés sem sikerült, most már nem próbálkozhatunk többet. Megkérem a férjemet, hogy vegyen egy fenyőfát, idén itthon maradunk. Fel akarom díszíteni a fát titokban, hátha valaki bekukucskál a nagyszoba ajtaján.

Megjelent a Helikon XXXIV. ÉVFOLYAM 2023. 07. (861.) számában