A hazatérés mítosza

Nem új. Idézni veszélyes,
Mert könnyen klisébe csúszhat az ember.
Talán ez is az, de legalább otthonos.
És most ez az egyetlen toposz,
hogy elmondhassam hazatérését,
útját a semmiből, s hogyan öleltem aztán.
Mert körülötte homály volt, sűrű, tejfehér, 
Nagy vizekből felszálló párába veszett.
Tejüvegbe zárta a közhelyes reménytelenség,
s bolyongani sem volt ereje. Álma sem volt,
s meg sem tudott halni így. Nem tudott elveszni végleg,
hogy sirathattam volna.
Önmaga palackjába zárt üzenetté vált,
saját tengerébe veszve.
S hogy meglelte hajómat vakon,
Istenek akarata, vélem én, s olvasom üzenetét:
Hiába köd és homály, ez már a valóságos partot rejti el.
Jelen vagyok immár, én, aki te vagyok, 
s veled magam – üdvözöltem.
Úgy öleltem aztán, mint az ölelni vágyók.
Öleltem buzgón és magamban.
Nem tudom, hogyan kell a hazatérőt üdvözölni,
Csupán öleltem végtelen, én a hazatérő,
Őt, a megérkezőt.
Azóta is.
Ölelem nappal, ölelem havazásban,
Mindenben, ami rész, az idő fraktáljaiban,
Visszamenőlegesen. 
Most éppen a versben szorítom magamhoz
Végtelen magamat.

Megjelent a Helikon XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 24. (614.) számában