Az udvar másodszor

Van egy hely, nem is a szülői ház, inkább a rokonokkal közös udvar, a kockaköves, megannyi horzsolás és seb, közepén a kút, amely nem nyelte el a bátor kiskutyát, akit aztán a fásszínben rejtettünk el, a fásszín után a pajta, eltűnt bivalybőgések dermedt lehelletével, még tovább a rejtelmes kertek, egymásba érők, s a kertek alján rövidítés az iskoláig, ha vállaltad a csalánoson át; később megint házak, mintha egy kamerán keresztül nézném, talán ezt hívják fártnak. Lentebb, a jól berendezett terepasztalon vasúti sínek, tudom, hogy 3 kilométer után következik a most még vízszintes alagút, az állomás feletti domb­oldalon pedig a temető. A temető felett, még távolabb, a hegyoldalban a legelő, rajta apró fehér legodarabkák Isten bárányai, vajon tényleg elveszik? Odáig soha nem merészkedtem, de most nem érnek el a csaholó pásztorkutyák. Aztán már csak az ég, talán néhány eltökélt szőlős a látóhatár alatt, de hirtelen hallom a rendező utasítását, egy gyors svenkkel vissza az udvarra, snitt, ennyi, felvétel vége!
Vajon így búcsúzott mindenki az udvartól, abban a cseppfolyós pillanatban, amelyben minden lelassul a gyászmenet indulása előtt?
Ááá, dehogy. Erzsi mama dühösen igazgatta szoknyáját, mert a menye nem az általa kikészítettet adta rá. Pista bácsi előre röhögött azon, hogy hogyan fogják rácsukni nagy hasára a koporsót és hogyan fognak rogyadozni alatta a koporsóvivők. Böske néni aggodalmaskodott, hogy ki ad enni másnap reggel a malacoknak, na, ez valóban gond volt. Egyedül Nagyanyám nézegetett hátrafelé, az ő tekintetét rendeztem meg.

Megjelent a Helikon XXX. ÉVFOLYAM 2019. 21. (779.) számában