Odüsszeusz harmadszor

Persze a szélcsend, az más.
Az szelíd várakozás korbácsos, vad lendületre.
A szélcsend: készenlét deleje.
A lét „kész”-sége, maga az út előtti út, amire nem emlékszel,
csak él benned.
Vitorlás lebegés a vásznak felhúzása előtt, vásznak felhúzása
delfines társalgás.
A remény pedig a valóság vasmacskája.
A mélységhez köt, ráncigálod magad a pórázán.
Végre sikerül kitépni a rárakódott iszapemlékekből.
A táj, amit megszoktál, időkön át kísér, mert sokáig nézted
moccanatlan a fedélzetről. Hamis 
Ithakáknál időzünk sokáig, csapdázó remények
algásító tehetetlenségében.
Éppen az eltöltött idő okán érzed aztán igazoltnak:
talán mégsem volt hamis, csak nem ismerted fel. 
Tenyered vonalaiba minden láncszem beleégeti a történetét.
Hajóm, e szép karavella, most elindul, horgonya immár testében.
Mítoszom horgonyát felhúztam, s felsebzett tenyérrel 
fogom meg újra a kormányt, még nem tudom, 
merre indulok, de a sirályok röptéből
olvasom az irányt, Aganippe forrásából ittak ők. 

A szélcsend, az más. Delejes biztonság.
Iránytű-sirályaim a holnapok.

Megjelent a Helikon XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 24. (614.) számában