Sir David Attenborough szomorúsága
Eltapostam egy ázsiai márványpoloskát (Halyomorpha halys), a címeres poloskák családjából. Mindenki óvott ettől, mert büdös, de ha rajtam múlna, akkor végleg kiirtanám őket, és gondolkodás nélkül csökkenteném a biodiverzitást. A fajok kipusztulása pedig direkt hatással van a globális felmelegedésre, ami egyenes út az ökológiai katasztrófához, nos, ezzel a tudattal kellene tovább élnem, ameddig lehet. De ezek a félfedelesszárnyúak egészen a nyolcadik emeletig is fel tudnak repülni, és alattomosan megbújnak az erkélyre kitett kempingasztal üreges alumínium lábacskáiban. Az asztal hanyagul lefűrészelt végén mennek be, ahol nem ízesül rendesen a láb a laphoz, hiszen szocialista tömegtermék. Ilyen asztalok tömegével tűnnek fel családi albumokban, cakkos szélű fényképeken: boldog nyaralások a Lada, Zsiguli gépjárművek árnyékában, azt a pillanatot megőrizve az örökkévalóságnak, amikor anyáink nevetséges fürdőruhában elnyomják a direkt otthonról elcipelt hamutálban a cigarettáikat. Némi szomorúságot is érezhetnék ilyenkor, amikor sercegve ropogtatom szét büdös kis testüket. Van, hogy komolyan üldöznöm kell egy-egy példányt, mert rendkívül cselesek, mint valami csúcstechnológiával kifejlesztett drónhadsereg, amit az emberek bosszantására tervezett egy megkeseredett kibernetikus, aki egy északi fekvésű dolgozószobából irányítja a lakótelepre őket, boldogtalan vagy éppen csak közhelyes gyerekkora miatt.
Sir David Attenborough láthatóan nem boldog, pedig hangyászsünfajt neveztek el róla, és lovaggá ütötte őt az angol királynő – akinek boldogtalansága körülményeit szintén érdemes lenne vizsgálni. Még az sem boldogítja különösebben a Sirt, hogy egymillióan kezdik el követni az Instán aznap, amikor 93 évesen úgy dönt, hogy influenszer lesz, túlszárnyalva ezzel Jennifer Aniston rekordját, aki viszont emiatt tényleg boldogtalan.
Sir David Attenborough, napjaink kedvenc természettudósa annyira szomorú, hogy felszólal a Világgazdasági Fórumon Davosban, szirtekről lezuhanó, egymást lökdöső, véres fókákról vetít filmet az ENSZ Klímakonferenciáján, annyira, hogy már én is kezdem rosszul érezni magam a poloskák miatt, de azért csak szétzúzok egyet óvatosan az újrahasznosított papírból készült zsebkendőmben, melyet aztán gondosan kidobok a szelektív szemetesláda papír feliratú rekeszébe, bár a vér miatt nem biztos, hogy oda kellett volna. A poloskák vére is piros.
Teljesen leromboltuk a világot – mondja bolygónk krónikása a filmben. Közben megy a számláló: éveink, a Föld lakossága, a szénmonoxid-kibocsátás és a még érintetlen erdőterületek százalékai mérnek csapást a nézőre. Halljuk is a számlálót, akár a pénztárgép csörgését a Kockázat című műsor főcímzenéjében, ami valójában egy Pink Floyd-nóta, hogy pontos legyek, mint a Sir jóslata.
Nem csak tönkretettük, teljesen leromboltuk a világot – mondja egyszerűen, és közben szomorúan néz a kamerába, aztán lehajtott fejjel hallgat 47:17-től egészen 48:50-ig. Nem, ezt a hallgatást nem lehet megrendezni vagy eljátszani. Mintha engem nézne áttetsző, kék szemével, akkor is, amikor lehajtja a fejét. Talán hályogos már a szeme, nem bírja az erősen világító lámpákat. Kínosan kezdem érezni magam, mert nem akarom, mégis könnyezek, akár egy nevének parancsára engedelmeskedő pálma (Monstera deliciosa).
Az emberek eltaposták a világot – mondja. Kicsit megkönnyebbülök, hogy én csak egy-egy poloskát, néha talán hangyát is, de ez utóbbit véletlenül.
Aztán hirtelen rám tör a szégyen, átérzem az orángután magányát Borneó szigetén, ahogy a nagy erdőirtás után megmaradt csupasz fa legtetején lengedezik, vagy inkább én vagyok a fa, aminek megmaradt még néhány levele, de sem árnyékot, sem táplálékot nem tud már nyújtani, a reménytelenség katedrálisa.
És akkor meglátom a szoba sarkában az alattomosan cirkáló poloskát.
Megjelent a Helikon XXXIII. ÉVFOLYAM 2022. 7. (837.) számában