Valkűr

Zsinett sietve veszi fel a cipőjét, azt, amelyik a bütykét nyomja. Valójában minden cipő nyomja már a lábát. A bütyök néha beszél hozzá, ilyenkor volt férje hangján szokott szólni – Zsinett, hagyd már azt a szűk körömcipőt, jó lesz a lapossarkú is! A bütyök kemény, akár egy sírkőre koppanó friss gesztenye, valahogy belepréseli a magassarkúba. Az előadás délután négykor kezdődik, inkább taxival megy, gyalog nem bírná ki. Amióta a férje meghalt, egyedül jár a Wagner-ünnepre, a város krémje is ott verődik össze, mindenki ismer mindenkit, akár a sütemények egy cukrászda kirakatában. Gusztival sokat jártak hangversenyre, néha otthon is hallgattak operát. Az előadás előtt és a szünetekben mindenki vonul fel és alá, a város krémje pezsgővel üdíti magát, a kényszerű udvariassági körök tangenciális pontjához, a büféhez irányulva. Az előadás közeledtét jelző felszabadító kürtjelek megmentik a társalgást a mélyrepüléstől, a hömpölygő színes tömeg varázsütésre megáll, akár egy színes kendő a hirtelen támadt szélcsendben. A tubák, harsonák lassan kicammognak hátukon a zenészekkel, álmosan, kócos hangjegyekkel a fejükön beállnak az erkélyre, és aztán, saját magukat is felébresztve, kifésülik a mű vezérmotívumát. A tömeg elindul az ajtók felé, a puha padlószőnyeg enyhíti Zsinett lépteit, kicsit belesüpped a fájdalomba.

Alig várja, hogy a sötétben kibújjon a cipőjéből, megszabaduljon a medvecsapdától. Jobbról a hatodik sor közepén ül, ez volt a kedvenc helyük Gusztival. Amikor lehuppan végre a helyére, legszívesebben fel is állna. Szervusz, édesem, szervusz, édesem, ezeréve. Matildot évek óta nem látta, nem beszéltek, utoljára a temetőben találkoztak egy márciusi pénteken, hát ezek szerint mégsem költözött be az otthonba, onnan nem lehet csak úgy kijárkálni hangversenyre! Most a félhomályban is látta, hogy Matild azóta is vörösesbarnára festi a haját, de hiába minden erőlködése, úgysem tud olyan árnyalatot kikeverni, mint az övé. A cipő már nem volt a lábán, és véletlenül el is rúgta, de már bejött a karmester, ilyenkor már nem illik izegni-mozogni. Az első órában meg is feledkezett róla, hagyta, hogy sodorja a zene, a bütyök is mintha fütyörészett volna, bár a másik jelenléte néha beléhasított és olyan kellemetlen volt, mint egy ki nem kapcsolt telefon csengése a nagyária közben. Jövőre majd meghívja az unokahúgait, hogy jobbról és balról is fedezve legyen, bár ilyen véletlen még egyszer biztosan nem következik be. A második órában Zsinett már kezdett mocorogni, a szünetben felkapcsolják a lámpákat, és iszonyatosan kínos lesz a bütykös lábával csupaszon, a székek között hajolgatva. Hideg veríték folyik végig a háta közepén. A zárójelenet előtt, még a sötétben, Matild megérinti Zsinett karját, kezében Zsinett bal cipője, a tapsvihar védelmező sátra alatt átnyújtja neki. A bütyök vidáman csusszan bele a cipőbe, mintha egy kicsit lelohadt volna, talán a zene hat ilyen pozitívan a bőrkeményedésekre. A hetedik sorban, mögöttük egy kisfiú kimászik a székek alól, és az anyja karját ráncigálva kérdezi: mama, az a néni, akinek az előbb odaadtam a cipőjét, miért beszélt egy üres székhez?

Megjelent a Helikon XXXVI. ÉVFOLYAM 2025. 05. (907.) számában